Gyermekkorom 12 pontos tízparancsolatából ez az egyetlen, amit még ma is vissza tudok idézni, noha az üzenet a gyakorlatban vagy 10-20 év késéssel aktivizálódott igazán. Anyám szerint kifejezetten irigy gyerek voltam, egykeként érzékenyen érintett az osztozás és magamtól eszembe sem igen jutott volna. A jellemem ezen a vonalon később még több kívánnivalót hagyott maga után, mivel ha néha odáig evett a fene (de inkább a szemrehányó tekintetek), hogy levittem a szemetet, a háztartásban lány létemre egy gyufaszálat nem tettem odébb önként. A családi telekre hétvégente lóval kellett kivontatni és sem a szüleim, sem a nagyszüleim nem értették, miért nem fürdök az endorfinban a betevőért folytatott együttes munka felszabadító erejétől. Bár az általános és középiskola összes osztályában megszakítás nélkül foglaltam el a legjobb tanuló áldott-áldatlan pozícióját, soha senkinek nem ajánlottam fel a segítségem. Azért, hogy ne feszítsenek teljesen keresztre, hagytam, hogy néha lemásolják a házimat és saját felelősségre puskázhattak is rólam, de ha súgásra került a sor, számos alkalommal szándékosan nem vettem fel a szemkontaktust.
A mai napig emlékszem viszont annak az öreg hajléktalan bácsinak a tekintetére, akinek a téli parkolói hamburgerezés közben, a falat támasztó cigiző barátaim megrökönyödésére vettem egy pohár forró teát. A kínosan elhaló röhögésükre is emlékszem. Onnantól aztán sokszor figyeltem az öregek arcát az utcán és rendszeresen megtörtént, hogy megálltam húzóskocsit felsegíteni a padkán, vakot átkísérni az úttesten és mindig átadtam a helyem a buszon.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az azóta eltelt évtizedek alatt penetránsan átitatott az emberség és az önzetlenség eszméje és gyakorlata. Ugyanakkor tudom jól, hogy az átlagnál jóval erősebben érint meg az altruizmus és gyakran leküzdhetetlen késztetés lesz úrrá rajtam, hogy valamilyen formában, közvetve vagy közvetlenül, segítsek másoknak. Jelentsen ez adományozást, önkéntes segítségnyújtást, fizetett segítő munkát, alkami vagy szervezett módon, másokkal együtt vagy egyénileg, célzottan vagy kéretlenül, spontán vagy rákészüléssel, akár a saját erőforrásaim (tipikusan pénz) kárára is. Előfordul, hogy kifejezetten keresem az alkalmat, van, hogy az alkalom talál meg engem. Ez olyasmi, ami a véremben van és végig fogja kísérni az életem.
A másoknak való segítés sokak szemében erkölcsös, etikus, erényes és szükséges. Mások az altruistákat baleknak és csodabogárnak, a segítségnyújtást öncélúnak, végső soron nárcisztikus viselkedésnek tartják és mögötte súlyos vagy kevésbé súlyos önértékelés-deficitet sejtenek. Egy kicsit mindegyik pólusnak igaza van. Mi a motiváció az altruizmus mögött? Egyáltalán honnan ered? Mit jelent? Mi jellemzi az altruista személyeket? Mi az önzetlenség nyeresége? Mi az effektív altruizmus? Hogyan lehet jól segíteni és mi a nem jó segítés? kell segíteni? Pont nekem kell segíteni? Számtalan hasonló kérdésre keresem a választ ebben a blog-ban.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: